Ahogy a pici kulcs nyitja a nagy ajtót

Amiért felelősséget kell vállalnunk, az mostani reakciónk arra, ami a múltban történt. 

“Mi teszi tönkre a pikniket? Az eső vagy ahogy az eső iránt érzünk? Ez egy ravasz kérdés, és a válasz: mindkettő. Az eső valóban tönkreteszi a pikniket, viszont semmit nem tehetünk ellene, csak az esőre adott reakciónkkal tudunk mit kezdeni. Ugyanez igaz szinte minden más veszteségünkre is. Mi okozza a bánatot? A veszteség vagy a veszteségre adott reakciónk? A válasz itt is: mindkettő. Mivel nem tudjuk meg nem történtté tenni, ami megtörtént, csak a rá adott reakciónkat tudjuk változtatni. Készségekre tehetünk szert, melyek segítségével lezárhatjuk kapcsolatunkat a történtek okozta bánattal, csalódással, elégedetlenséggel, szívfájdalommal.

Van, aki azt hiszi: ha késik a busz vagy hideg a felszolgált tojás, nemzetközi összeesküvés áldozata lett. Mások úgy gondolják, a kormány teszi tönkre életüket, vagy éppen főnökük az oka szerencsétlenségüknek. Ennek az egésznek a tanulsága mindig az, hogy mások dühítenek fel, ez pedig ahhoz az automatikus kritikus válaszhoz vezet, hogy tévesen mindent, mindenkit felelősnek látunk érzéseinkért. Szakértőivé válunk mások vizsgálatának, ahelyett, hogy önmagunkat vizsgálnánk meg.

Gyerekként nem volt befolyásunk szüleink vagy más felnőttek cselekedeteire. Gyerekkorunk után néha tudatosulnak bennünk olyan dolgok, amelyek korábban történtek, mint ahogy hatalmunkban lett volna változtatni rajtuk. Amiért felelősséget kell vállalnunk, az mostani reakciónk arra, ami a múltban történt. Ha nem tesszük, örökké áldozatnak fogjuk magunkat érezni.

Önmagában elég, hogy szörnyű dolgokon mentünk keresztül, és pokollá válhat életünk, ha emlékeinken át fenntartjuk és újrateremtjük a fájdalmat. A problémát súlyosbítja, hogy nincsenek meg a megfelelő készségeink a régen történt események okozta fájdalom feldolgozására.

Abban a tévhitben nevelkedtünk, hogy különböző események áldozatai vagyunk, és tanácstalanok abban, hogyan is reagáljunk az eseményekre vagy mások gondolataira, érzelmeire, tetteire. Ezért törvényszerűen hisszük: csalódottságunkért kizárólag az eső a felelős. A legtöbb embernek ilyenkor azt tanácsolják, hogy „engedje el a problémát", vagy „ami történt, megtörtént". Ideális esetben az emberi agy és szív egyszerűen csak elengedné a problémákat, és továbblépne. Sajnos a valóságban nem így van. Semmi nem változik, míg felelősséget nem vállalunk saját gyógyulásunkért. Hogy segítsünk leszokni erről a száz százalékos áldozat-érzésről, arra kérünk, fogadd el a következő új ötletet: Vállalj egy százaléknyi felelősséget saját részedért a feldolgozatlan problémában. Ahogyan egy pici kulcs képes kinyitni egy nagy ajtót, egyetlen százaléknyi felelősség megnyithatja agyad és szíved a feldolgozás-gyógyulás útján.”

James, Friedman: Gyógyulás a gyászból