Fotó: Kasia Derwinska
A válóperünk napján
meghívtál ebédelni, egy spagetti étterembe.
Soha nem voltunk még ilyen kedvesek egymáshoz.
Amikor azt mondtad, hogy még mindig trehány vagyok, nevettünk.
Ebéd után a parkolóban álltunk.
Azt mondtad, te mondod az utolsó szót,
de én azt mondtam: "Nem, belefáradtam,
hogy én vagyok az, aki összefoglalja a dolgokat.
Tiéd az utolsó szó. De neked nem jutott eszedbe semmi.
Így hát elmentél az ezüst színű autónkhoz, én pedig a piroshoz.
Három évvel eltelt azóta.
És már ez is csak egy történet.
Mostanában nem érzem úgy, mintha veled éltem volna.
De emlékszem a kedvességre, amit aznap éreztünk,
amikor már nem számított.
Ruth Lepson
Comments